9.fejezet

- Haragszol rám? - kérdezem kisfiús szomorúsággal.

- Kéne?

- Úgy gondolom nem, de mégis olyan más vagy, mint szoktál lenni.

- Pillanatnyi hangulatok csak ezek. Minden embernek lehet egy rossz napja. Nekem a mai az.

- Történt valami?

- Nem, nem most. Régebben, és felelevenedett bennem az emlék. Ennyi, de nem szeretnék róla beszélni, ha nem gond.

- Nem. - az útra pillantok. - Ó, basszus, itt el kellett volna menned jobbra. Akkor most kerülővel megyünk.

- Figyelj az útra, és irányíts. Én nem ismerem még eléggé a környéket. - válaszolja idegesen.

- Ok.

   Az út további részében nem beszélgetünk érdekfeszítő témákról, csak navigálom Eunmit.

- Mit mondott a doki?

- Semmi érdekes. Az egy hét szabimat kiírta. Szigorú pihenés.

- Ugye tudod, hogy ezzel nem fogsz kibújni a tanulás alól? Ugyanúgy elhozom neked a leckéket, amiket szépen bemásolsz a füzetedbe, és megtanuljuk együtt.

- Ah, jól van, de most haza mehetnénk? Nem érzem jól magam.

- Menjünk. Itt van a mai anyag. Olvasd el, míg a kocsiban vagyunk. Legalább legyen valami fogalmad, hogy miről fogok neked beszélni.

- Ez milyen tantárgy?

- Irodalom.

Végig futtatom a szememet a vastag jegyzetfüzet lapjain.

- Jesus, ez mi? Egy szót se értek belőle.

- Majd otthon megbeszéljük. Amúgy ez Seo Jeong Ju és a verseinek elemzése.

- Biztos, nem ismerem.

- Azt mindjárt gondoltam. - szemet forgatva kilöki a rendelő ajtaját és a kocsihoz siet gyors léptekkel.

  Ahogy behajt az utcánkba Eunmi a kocsival, feltűnik, hogy nincs valami rendben a házunk előtt.

- Az kinek az autója? - ráncolja a homlokát a lány.

- Nem tudom. Anya nincs még itthon. Hozzá nem jöhetett senki. - gyomorgörcsöm van. Eunmi arcán is valamiféle izgalom, és aggodalom jelenik meg.

- Mit csináljak? Álljak meg előttetek?

- Ne. Kicsit hajtsunk arrébb, és onnan figyeljük.

- Okés. - a szomszéd elé hajt, majd leállítja a motort. - Valaki ül a kocsiban. - jegyzi meg.

- Igen, én is látom. Azt hiszem, telefonál. Te látod az arcát?

- Férfi. Olyan 40 körüli.

- Várjál csak. Szemüveges?

- Igen, az.

- Ez egy Toyota. Akkor... Ez csak is az apám lehet. De mit keres itt?

- Mikor hagyott el titeket?

- Honnan veszed, hogy elhagyott?

- Csak ez az egy magyarázat van arra, hogy ennyire meglep téged a látogatása.

- Okos vagy.

- Igen, tudom. Nem szállsz ki beszélni vele?

- Nem. Megvárjuk, míg elmegy.

- De hát ő az apád!

- Eunmi, kérlek, ebbe ne szólj bele. Én nem akarok vele beszélni. Azért hagyott el, mert nem volt velünk megelégedve. Szerintem, ha most látna, ugyanúgy itt hagyna. Semmivel se jobb a helyzet itthon. Le vagyunk égve, szar tanuló vagyok, a barátaim túlnyomó része bűnöző, nincs barátnőm. Egy pozitívumot se sikerült összeszednem 6 év alatt.

- Hm... Hát a barátaidat nem kell megemlíteni. A jegyeiden dolgozunk, sajnos a pénzügyi gondokat azonnal nem tudjuk helyre hozni, viszont most az egyszer eljátszhatjuk, hogy a barátnőd vagyok.

Bever a szívem ennek hallatán. Mereven nézem a lány arcát, amely teljesen mozdulatlan. Még mindig apám kocsiját bámulja.

- Biztos vagy benne?

- Igen.

- Akkor is, ha hozzád kell érnem? Ha át kell karolnom a derekad?

- Csak csináld azt, amit akarsz, és menjünk.

- Jó, jó, jó. Induljunk.

Kinyitom az ajtót, kisegítem Eunmit, és összekulcsolt kézzel elindulunk a ház felé.

Ahogy azt sejtettem, apám is kiszáll.

- Taeil?

- Appa. Mit keresel itt?

A feszült hangulat egyből érezhetővé válik a levegőben.

- Jöttem titeket meglátogatni. Mi újság? Hogy vagy? És ki ez a bájos leány itt melletted?

- Kim Eun Mi. - meghajol illedelmesen.

- Áh. Anyád hol van? - fordul vissza hozzám apa.

- Dolgozik.

- Még mindig takarít?

- Igen.

- Holnap itthon lesz? Visszajövök akkor. Most még lenne pár dolgom a városban, viszont holnap teljesen szabad vagyok. Elmehetnénk valamerre hármasban, vagy ha a kis kedves barátnődnek is lenne kedve csatlakozni hozzánk, ő is jöhet.

- Sajnálom, de az orvos most mondta, hogy egész héten ágyban kell lennem. Nem mehetek sehová.

- Akkor csak simán meglátogatlak itt titeket. Jó volt látni téged, meg kegyedet is. - mosolyog rá az ál-barátnőmre. - Sziasztok.

Lazán beszáll a kocsijába, és otthagy minket.

- Ez most nagyon fura volt. - jegyzem meg. - Mindegy, nem igazán érdekel. Remélem holnap elfelejt eljönni.

- Normálisnak tűnt.

  Eunmi ujjai ellazulnak a tenyeremben. Nincs szívem elengedni, de muszáj.

- Inkább menjünk tanulni, az eltereli felőle a gondolataimat.

- Ahogy akarod.

  - Ügyes voltál. Holnap korábban jövök, mert a tesit ellógóm.

- Te és a lógás? - felnevetek. - Ilyen létezik?

- Valójában megbeszéltem a tanárral, hogy nem szeretném ilyesfélékre pazarolni az időmet. Ő beleegyezett abba, hogy ne járjak be órákra. Ilyen egyszerű volt.

 Lekísérem Eunmit a bejárati ajtóig.

- Amúgy lehet érdekes lesz, amit most fogok mondani, de annyira beleillik a kezem a kezedbe.

  Hát tényleg meglep a kijelentése. Ez most valami utalás akart lenni?

- Na, jó éjszakát. Holnap akkor sietek. - int egyet, és kilép a sötétségbe.

- Neked is jó éjt. Szia! Várlak.

Becsukom az ajtót. - Szeretlek. - suttogom a semmibe. Egyszer talán majd neki is elmondhatom ezt szemtől szemben.