2013. február 18., hétfő

10. fejezet


- TAEIL! – ront be anyám a szobámba.
- Mi az már? – fejemet kibújtatom a takaró alól.
- Nem felejtettél el valamiről értesíteni?
- Nem. – rázom meg a fejem.
- Pedig nem számoltál be nekem arról, hogy tegnap itt járt apád.
- Jaa, hogy az. Honnan tudod, hogy itt volt?
- Két perccel ezelőtt dobtam ki.
Valójában kicsit megsajnálom aput. El tudom képzelni, hogy anya milyen csúnya szavakkal rugdosta el a háztól. Nem egyszer küldött már el engem is a kurvaéletbe. Jó párszor a ruháimat is hajította velem együtt. Kyungnál eltöltöttem két napot, aztán visszafogadott.
- Csak meglátogatott minket. Nem volt semmi rossz szándéka. Lehettél volna vele kedvesebb is.
- Ó, tényleg? És amikor szarba hagyott minket? Na? Akkor ő mennyire volt velünk kedves?
Viszont ebből a szempontból ommának van igaza.
- Holnap felkeresem és beszélek vele.
- Fiam, ne kergesd a lehetetlent. Mit akarnál elérni egy beszélgetéssel?
- Hogy mostantól többet találkozhassak vele. Ne feledd, hogy 5 éves korom óta nincs apám. Megérződik a hiánya.
- Én nem vettem észre, hogy különb lennél a többiektől.
- Az egy dolog, de én igen. – tüsszentek. – Na látod, még igaz is. És most elmegyek.
- Hova?
- Valahova. – felkapom a táskámat, és kisétálok a házból. Magam se tudom, hova megyek, de el innen, jó messzire.
Előveszek egy cigarettát a tatyómból, és meggyújtom. Megszívom, mire átjár a jóleső érzés. Gomolygó füstfelhő hagyja el orromat és számat, ami keveredik a friss levegővel.
Békésen lepöccintem a felesleget, amikor megcsörren a telefonom.
- Haló?
- Csá te fasz. Mára van terved?
- Zico?
- Aha. Itt van velem Jaehyo is. Ugorj már át.
- Nem megyek. Beteg vagyok.
- Hát akkor mégis mi a picsáért cigizel az utcánk kellős közepén?
Felkapom a fejem. Tényleg Zicoék utcájában vagyok. És Jiho épp engem bámul az ablakból. Most már kénytelen vagyok bemenni.
- Na hello. – nyit nekem ajtót haverom. Kezet fogunk, megveregeti a vállamat, majd beenged. Jaehyo a nappaliban elernyedve bámulja a tévét.
- Cső. – köszön nekem, bár szemét még mindig a képernyőn pihenteti.
- Mit csináltok? – kérdezem.
- Semmit.
- Suli?
- Szereztem igazolást. Kérsz te is? Egy csomó van.
- Honnan lenne már annyi?
- Hamisítottam. – nevet bele Zico a fejembe. – Miért, honnan lenne?
- Hát, ki tudja. Van jó pár haverod, az egyik csak ismer valami dokit, aki ír igazolásokat. Elvégre a többsége a haverjaidnak iskolakerülő.
- Taeil. Fogd be a pofád, vegyél ki magadnak egy sört a hűtőből és lazulj el egy finom cigi mellett. – utasít Jae.
Jiho három üveg sörrel tér vissza és belelök egy fotelbe, majd odaadja a jéghideg, arany folyadékot.  - Nesze, igyál.
- Kösz. Többiek nem jönnek át?
- Úgy érted Kyung és B-bomb?
- Aha.
- Nem tudom, mi van velük. – ránt vállat Jae. – Tegnap óta próbálok velük beszélni, de folyton kikapcsoltat jelez.
- Akkor nem gondolod, hogy utánuk kéne nézni? – pattanok fel idegesen a helyemről. – Bazzmeg, nem vagyunk szent gyerekek, jó pár balhéban voltunk már benne. Mi van, ha elfogták őket?
- A szüleiknek kötelességük intézkedniük. Csak feltűnt volna már nekik, hogy nincsen gyerek. Biztos jól vannak. – legyint Jiho.
Én kevésbé vagyok ebben olyan biztos. Kyung az egyik legjobb haverom, és nem fogom cserbenhagyni. B-bombbal csak a buli óta haverkodunk jobban, de azért már régebb óta ismerjük őt is, és tudjuk, hogy jó gyerek. Nem hagynám őt se veszni.
Tüsszentek.
- Egészségedre. – mondják egyszerre és isznak is rá.

Teljesen elpunnyadtunk. Bealudtunk mind a hárman, és csak a telefoncsörgésem ábrándított ki engem a szép álmomból.
- Tessék? – veszem fel a mobilt.
- Hol a francba vagy Lee Taeil? Anyud se tudja, itt sír nekem, és nem azért lógtam el a tesit, hogy feleslegesen ide jöjjek, mert te nem vagy itthon.
- Eunmi?
- Eltaláltad. – mérgesen fujtat a telefonba. – Hol vagy?
- Ziconál.
- Jó lenne, ha hazatolnád most azonnal a segged, és bocsánatot kérnél édesanyádtól. Plusz engem is kiengesztelhetnél valamivel, mert van miért. Nagyon ideges vagyok most!
Ennyire keményen még nem beszélt velem.
- Rendben, mindjárt indulok. – leteszem a telefont. – Hé, Zico?
- Mi van? – néz rám álmos szemekkel.
- El tudnál vinni kocsival? Sietnem kell, de előtte szeretnék bemenni egy boltba. Virágot kell vennem valakinek.

2013. január 19., szombat

9.fejezet



- Haragszol rám? - kérdezem kisfiús szomorúsággal.
- Kéne?
- Úgy gondolom nem, de mégis olyan más vagy, mint szoktál lenni.
- Pillanatnyi hangulatok csak ezek. Minden embernek lehet egy rossz napja. Nekem a mai az.
- Történt valami?
- Nem, nem most. Régebben, és felelevenedett bennem az emlék. Ennyi, de nem szeretnék róla beszélni, ha nem gond.
- Nem. - az útra pillantok. - Ó, basszus, itt el kellett volna menned jobbra. Akkor most kerülővel megyünk.
- Figyelj az útra, és irányíts. Én nem ismerem még eléggé a környéket. - válaszolja idegesen.
- Ok.
   Az út további részében nem beszélgetünk érdekfeszítő témákról, csak navigálom Eunmit.


- Mit mondott a doki?
- Semmi érdekes. Az egy hét szabimat kiírta. Szigorú pihenés.
- Ugye tudod, hogy ezzel nem fogsz kibújni a tanulás alól? Ugyanúgy elhozom neked a leckéket, amiket szépen bemásolsz a füzetedbe, és megtanuljuk együtt.
- Ah, jól van, de most haza mehetnénk? Nem érzem jól magam.
- Menjünk. Itt van a mai anyag. Olvasd el, míg a kocsiban vagyunk. Legalább legyen valami fogalmad, hogy miről fogok neked beszélni.
- Ez milyen tantárgy?
- Irodalom.
Végig futtatom a szememet a vastag jegyzetfüzet lapjain.
- Jesus, ez mi? Egy szót se értek belőle.
- Majd otthon megbeszéljük. Amúgy ez Seo Jeong Ju és a verseinek elemzése.
- Biztos, nem ismerem.
- Azt mindjárt gondoltam. - szemet forgatva kilöki a rendelő ajtaját és a kocsihoz siet gyors léptekkel.

  Ahogy behajt az utcánkba Eunmi a kocsival, feltűnik, hogy nincs valami rendben a házunk előtt.
- Az kinek az autója? - ráncolja a homlokát a lány.
- Nem tudom. Anya nincs még itthon. Hozzá nem jöhetett senki. - gyomorgörcsöm van. Eunmi arcán is valamiféle izgalom, és aggodalom jelenik meg.
- Mit csináljak? Álljak meg előttetek?
- Ne. Kicsit hajtsunk arrébb, és onnan figyeljük.
- Okés. - a szomszéd elé hajt, majd leállítja a motort. - Valaki ül a kocsiban. - jegyzi meg.
- Igen, én is látom. Azt hiszem, telefonál. Te látod az arcát?
- Férfi. Olyan 40 körüli.
- Várjál csak. Szemüveges?
- Igen, az.
- Ez egy Toyota. Akkor... Ez csak is az apám lehet. De mit keres itt?
- Mikor hagyott el titeket?
- Honnan veszed, hogy elhagyott?
- Csak ez az egy magyarázat van arra, hogy ennyire meglep téged a látogatása.
- Okos vagy.
- Igen, tudom. Nem szállsz ki beszélni vele?
- Nem. Megvárjuk, míg elmegy.
- De hát ő az apád!
- Eunmi, kérlek, ebbe ne szólj bele. Én nem akarok vele beszélni. Azért hagyott el, mert nem volt velünk megelégedve. Szerintem, ha most látna, ugyanúgy itt hagyna. Semmivel se jobb a helyzet itthon. Le vagyunk égve, szar tanuló vagyok, a barátaim túlnyomó része bűnöző, nincs barátnőm. Egy pozitívumot se sikerült összeszednem 6 év alatt.
- Hm... Hát a barátaidat nem kell megemlíteni. A jegyeiden dolgozunk, sajnos a pénzügyi gondokat azonnal nem tudjuk helyre hozni, viszont most az egyszer eljátszhatjuk, hogy a barátnőd vagyok.
Bever a szívem ennek hallatán. Mereven nézem a lány arcát, amely teljesen mozdulatlan. Még mindig apám kocsiját bámulja.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
- Akkor is, ha hozzád kell érnem? Ha át kell karolnom a derekad?
- Csak csináld azt, amit akarsz, és menjünk.
- Jó, jó, jó. Induljunk.
Kinyitom az ajtót, kisegítem Eunmit, és összekulcsolt kézzel elindulunk a ház felé.
Ahogy azt sejtettem, apám is kiszáll.
- Taeil?
- Appa. Mit keresel itt?
A feszült hangulat egyből érezhetővé válik a levegőben.
- Jöttem titeket meglátogatni. Mi újság? Hogy vagy? És ki ez a bájos leány itt melletted?
- Kim Eun Mi. - meghajol illedelmesen.
- Áh. Anyád hol van? - fordul vissza hozzám apa.
- Dolgozik.
- Még mindig takarít?
- Igen.
- Holnap itthon lesz? Visszajövök akkor. Most még lenne pár dolgom a városban, viszont holnap teljesen szabad vagyok. Elmehetnénk valamerre hármasban, vagy ha a kis kedves barátnődnek is lenne kedve csatlakozni hozzánk, ő is jöhet.
- Sajnálom, de az orvos most mondta, hogy egész héten ágyban kell lennem. Nem mehetek sehová.
- Akkor csak simán meglátogatlak itt titeket. Jó volt látni téged, meg kegyedet is. - mosolyog rá az ál-barátnőmre. - Sziasztok.
Lazán beszáll a kocsijába, és otthagy minket.
- Ez most nagyon fura volt. - jegyzem meg. - Mindegy, nem igazán érdekel. Remélem holnap elfelejt eljönni.
- Normálisnak tűnt.
  Eunmi ujjai ellazulnak a tenyeremben. Nincs szívem elengedni, de muszáj.
- Inkább menjünk tanulni, az eltereli felőle a gondolataimat.
- Ahogy akarod.

  - Ügyes voltál. Holnap korábban jövök, mert a tesit ellógóm.
- Te és a lógás? - felnevetek. - Ilyen létezik?
- Valójában megbeszéltem a tanárral, hogy nem szeretném ilyesfélékre pazarolni az időmet. Ő beleegyezett abba, hogy ne járjak be órákra. Ilyen egyszerű volt.
 Lekísérem Eunmit a bejárati ajtóig.
- Amúgy lehet érdekes lesz, amit most fogok mondani, de annyira beleillik a kezem a kezedbe.
  Hát tényleg meglep a kijelentése. Ez most valami utalás akart lenni?
- Na, jó éjszakát. Holnap akkor sietek. - int egyet, és kilép a sötétségbe.
- Neked is jó éjt. Szia! Várlak.
Becsukom az ajtót. - Szeretlek. - suttogom a semmibe. Egyszer talán majd neki is elmondhatom ezt szemtől szemben.