2014. február 9., vasárnap

13. fejezet

- Hogy vagy képes ennyit aludni?!
Kipattannak a szemeim a hangos ajtócsapódásra, és az irdatlan hangos kérdésre.
- Eunmi! Mit keresel itt? Szünet van, nem?
Ma kezdődött el a téli szünet. Igen hosszúra tervezték, vagyis majdnem 3 hetesre, így tökéletesen elhenyélhetem a napjaimat.
- Jöttem, hogy tanuljunk.
Már hetek óta nem volt köztünk semmi. Eunmi megint tiszta rideg volt velem, én meg úgy voltam vele, hogy hagyom a francba.
- De miért? Szünet van. Pihennünk kéne.
- Nem, ez a szünet most pont arra lesz jó, hogy mindent pótoljunk!
- Túlságosan is elszánt vagy és ez miatt feszült is. Lazíts már egy napot! Nyúzottnak is tűnsz.
- Mostanában nem alszok valami jól... Lényegtelen - legyint.
- Mit akarsz velem tanulni?
- Bioszt. De úgy döntöttem, hogy nincs kedvem magyarázkodni, ezért hoztam neked valamit. - Mélyen benyúl a táskájába, és kikotor egy DVD tokot.
- Na, filmezünk? Mit hoztál? Mond, hogy valami pornó jellegű cuccot.
- Ez nem szex felvilágosítási óra. A virágokról szól.
- Bazdmeg, ennél unalmasabb témát nem találtál? - kekeckedek.
- Ebből legalább tanulsz - benyomja a tévémet. A DVD lejátszóba teszi a CD-t, és elindítja. - Helyezd magad kényelembe.
- Ide jössz mellém?
Felemelem a jó meleg takarómat, hogy be tudjon feküdni alá.
- Nem, majd odaülök - bök a székemre.
- Eunmi, ne már! - Kezembe veszem a DVD tokot, ami az ágyamra lett dobva. - Ez 90 perces. Komolyan ott szeretnél ülni a hidegben 90 percen keresztül? - A tervem természetesen más, ezért igyekszem annyira becsalogatni magam mellé.
- Lehet buta vagy, de érvelni azt jól tudsz.
Odacsoszog az ágy szélére, és bebújik a takaró alá. Arcán megjelenik a kényelem, és a melegség okozta relaxációs vonások.
- Nem vagy álmos?
- Nem, annyira nem. Figyeld a filmet!

      Apró kezek csusszannak a derekam mellé. Halk, egyenletes szuszogása jelzi, hogy feladta a küzdelmet. Ledőlt aludni. Rápillantok alvó lényére, ami oly nyugodt, és kifinomult, hogy az embernek nem lenne szíve felébreszteni. Szebb, mint a mesékben emlegetett Csipkerózsika. Testtartása mégis olyan furcsa. Kényelmetlennek tűnik a pozíció, amit felvett. A lapos párna sem elég a feje alá.
      Lejjebb csúszom a háttámlán, és a karomat kinyújtom a vánkoson. Eunmi fejét picit megemelem, hogy alá tudjam csúsztatni a végtagomat. A jobb keze tapogatózni kezd. Rácsusszan a bordáimra, a pólómat gyűrögeti, majd a mellkasomon köt ki. Lábait felhúzza, fejét egészen a vállamra igazítja.
Arcomat ráhajtom a barna, puha hajkoronájára, majd engem is elnyom az álom.
Hirtelen hideggé válik a karom. A mellkasomon lévő forró kéz eltűnik. Szűk résen kitekintek, és látom, hogy Eunmi felült az ágyon. Rettenthetetlenül rágja a körmeit.
- Jó reggelt - nyújtózkodom.
- Én mégis hogy kerültem rád? - kérdezi gyanakodva. - Egyáltalán mennyit voltunk így? Te tudtad, hogy rád másztam?
- Még éber voltam, de nem akartalak felébreszteni. Túl édesen aludtál.
- Ugyan már Taeil, fel kellett volna, hogy ébressz.
- De élveztem - vallom be meggondolatlanul.
Eunmi arca megfagy. Tátja a száját, de egy hang se hagyja el azt.
- Kihasználtad a helyzetemet! - rácsap a mellkasomra.
- Ez nem igaz. De jó, bocsánatot kérek tőled.
- Nem nézted a filmet ezek szerint... Sejtettem, hogy ez lesz.
Bólintok.
- Kezdjük el nézni elölről? - teszem fel a kérdést úgy, mintha annyira érdekelne a dokumentumfilm.
- Nem, hagyjuk. Majd elmagyarázom. Viszont én most megyek. - Sietősen kiszáll az ágyból, s kinéz az ablakon. Döbbenten ámul kifelé, nagy, kerek szemekkel.
- Mi történt?
- Nagyon durván havazik! - ki van akadva.
- Micsoda?
- Tényleg. Tiszta fehér minden. Süvít a szél, és iszonyat nagy pelyhekben hull. Most mit csináljak? Merjek hazavezetni, vagy várjak még egy kicsit?
- Felesleges várnod, ez a vihar most egy pár napig ki fog tartani.
- Most kéne még hazamennem.
- Megőrültél? - hüledezem. - Ilyen viharba? Sosem engednélek ki az utcára.
- Kocsival vagyok, mint mindig.
- Pláne. Megcsúszol, vagy nem veszed észre a szemben lévő kocsikat... Bármi megtörténhet. Szólok anyunak, hogy adjon még egy takarót. Minimum ma éjszakára maradj.
- De nem alszok veled.
- Akkor hol szeretnél?
- A nappaliban.
A telefonom csörgése megzavarja a kommunikációnkat. A kijelző szerint Zico az.
- Igen, tessék?
- Szevasz, te faszfej, mi lenne, ha ma átjönnél? Anyámék elmentek tegnap síelni, totál egykén vagyok, és gondoltam csapathatnánk valamit. Jaehyoék átjönnek.
- Zico, havazik, mint állat, hogy a faszba menjek át?
- Kyungék is megoldják, te is meg tudod. Na, ne faszoskodj már, gyere!
   Elemelem a fülemtől a készüléket.
- Zico az – suttogom. – Azt akarja, hogy menjek át hozzá.
- Megőrült. Nem mész sehová, és ahogyan elnézem, most már én sem.
Agyam azonnal felveti az esetleges opciókat, amiket tehetnék itthon, kettesben Eunmivel. – Nem akarlak megsérteni, tényleg, ne haragudj rám, de nem megyek!
- Akkora egy gyíkarc vagy. Nagyon bírlak haver, de mostanában kurvaidegesítő is lettél. Majd azé’ össze kéne röffennünk már.
- Igen, tudom, majd máskor. Na, szia.
- Csöcs.
Kinyomom.
   - Akkor tényleg maradsz? – csillogó szemekkel figyelem csodaszép, félős és kissé elkeseredett lényét.

- Kénytelen leszek… 

2014. február 8., szombat

12. fejezet


     - Próbáltad már?
- Nem. Nem akarom. Káros, és egy szívástól is bejut a szervezetembe az, aminek nem kellene ott lennie.
- Jó, de nem fogsz azonnal rászokni. Na, gyere, szívj bele.
- Nem - ellenkezik.
- Csak egyszer - a szája elé tartom, de ellöki a kezemet.
- Nem akarom!
- Az én kedvemért. Csak egyetlen egyszer. Hidd el, passzív dohányos vagy, ez már meg se fog neked ártani.
Eltöpreng. Látom rajta, hogy akarja, de az ellenérvek hangosan kiabálnak benne.

     - Jó, legyen, add ide.
- Tudod, hogy hogyan kell?
- Persze, mi olyan nehéz benne?
- Le kell tüdőznöd, különben szájrákod lesz.
- Igen, tisztában vagyok vele.
- De tudod, hogyan kell letüdőzni?
Megrántja a vállát, és beleszív. Alig pár másodperc múlva köhécselni kezd, a füst pedig kiszökik a szájából.
- Nem. Nem tudod, hogyan kell.
- Mindegy, nem is akarom, nekem ez elég volt bőven. - Köhint még párat, közben pedig visszaadja a cigit.
     Vörös rúzsának lenyomata ott díszeleg a csikken. Beleszívok újra, s közben arra gondolok, hogy ez már egy indirekt csóknak számított.
     Kifújom a füstöt a magasba, majd a lányra nézek. Kicsiny teste rázkódik a hidegben, zoknis lába is fázik a hideg kövön, ezért ide-oda toporog, lábujjait mozgatja.
Leveszem a papucsomat, és átadom neki.
- Még jobban beteg szeretnél lenni?
- És te szeretnél beteg lenni? Mi lesz akkor, ha mindketten hiányozni fogunk a suliból?
Megrántja a vállát. - Hm, hát reméljük nem lesz ilyen. Tudnád kicsit gyorsabban szívni?
- Nem muszáj megvárnod. Be is mehetsz.
Beles az ablakon, aztán rám néz, amit csak a szemem sarkából látok, de tudom, hogy engem bámul. Én meg úgy teszek, mintha az utcát lesném.
- Maradok.
     Bal karomat kinyújtom a vállam vonalába Eunmi háta mögött pár centivel. A lány érzékeli a szándékomat. Gondolkodik, végül elfogadja az ajánlatomat, és megengedi, hogy átkaroljam. A lehető legközelebb húzom magamhoz, hogy melegítsem őt.
- Így jobb?
Bólint.
- Most haza fogsz menni? - érdeklődöm.
- Igen - érkezik a válasz, ami nem esett túl kellemesen. Nem akarom elereszteni.
- Mikor?
- Egy tíz perc múlva. Nem szeretek sötétben vezetni amúgy.
- Ez az én hibámból van, bocsánat.
- Többször nem kell megbocsátásért esdekelned. Elfogadtam már.
      Elnyomom a cigit a korlátban, s az utcára pöckölöm.
- Bemegyünk? - kérdezi vacogva.
Nincs szívem elengedni, de nem szeretném, ha megfázna. - Menjünk.

     Eunmi kilép a garzonra, míg én a nyitott ajtónak támaszkodva várom a búcsút, amitől egy kicsit
tartok.
- Hát ma nem igazán úgy haladtunk, ahogyan kellett volna, de ennek örömére holnap két órát nyúzlak majd - nevetgél, mintha csak élvezné a kínzásomat.
Én legalább is élvezni fogom a vele töltött perceket.
- Legyen így, ha csak nem két órán keresztül kémiázunk.
- Nem. Egy óra kémia, egy óra matek.
- Egyre rosszabb. Nem tehetnénk be kémia után egy valami lightosabb tantárgyat?
- Mire gondolsz? Mi megy könnyebben?
- Azt hiszem, maradjunk annyiban, hogy az irodalom nem olyan nehéz.
- Ha a kezedbe nyomok holnap egy kötelezőt, akkor el fogod kezdeni olvasni?
- Meglátjuk, hogy mennyire lesz érdekes.
- Jól van, ez is haladás. Na, én tényleg megyek. Otthon még egy temérdek dolgom van.
- Mint például? - érdeklődöm.
- A húgomra kell felügyelnem. Főznöm kell vacsorát, le kell fürdetnem, ilyenek. Anyáék ma elmennek kicsit szórakozni, és ezért lepasszolták nekem.
- Hány éves a húgod?
- 6.
- Ó, nagyon kis fiatal. Jár már suliba?
- Még nem. Azt majd jövőre. Ne haragudj, de tényleg mennem kell! - sietősen toporog egy helyben. Megáll, és egy pillanatra lefagy.
- Hát akkor... Szia. - Int egyet, de mindketten érezzük, hogy ez a búcsú elég kínos. Kéne még valami.
- Jó éjszakát! - nekidöntöm a fejemet a nyílászárónak, zsebre tett kezekkel, összefont lábakkal várok, hátha megjön az esze a lánynak.
- Neked is!
És lassan elcsalinkázik a kis lépcsőig, amin lesasszézik, és elsiet a kocsijához. Többször is visszatekint rám.
- Menj már be! - vigyorogva hesseget befelé a kocsijától, miközben a táskáját az autó oldalának nyomja, hogy ki tudja belőle kotorni a kulcsot.
Megtalálja, kinyitja a járgányt, és beül.

       Még azt is megvárom, míg kihajt az utcából. Még utána is az ajtónak dőlve állok, és Eunmi selymes bőrének simítása hiányában szenvedek. Adhatott volna legalább egy ölelést...

2014. február 6., csütörtök

11. fejezet



    - Anya? - rontok be a házunkba.
- Konyhában, de most jobban jársz, ha előbb Eunmi-vel rendezed le a problémátokat, mert nagyon mérges rád. Én sem vagyok különb, de én még várhatok, viszont szegény lánynak fél óra múlva haza kéne mennie, de miattad még itt dekkolhat plusz egy órát.
      Anya homlokráncolva, összehúzott szemekkel a hátravetett karjaimat pásztázza. Még lábujjhegyre is ágaskodik, hogy mögém lásson, de sikertelen próbálkozása után kíváncsisága annyira felülkerekedik önuralmán, hogy rákérdez: - Mi az a hátad mögött?
Előrántom a csokrot.
- Ó, csak nem a kis hölgynek lesz odafent? - az ajka körüli kis ráncok elmélyednek, mosolya sziporkázóvá válik. - Talán megbocsát neked. Na, igyekezz, mert minél tovább húzod, annál idegesebb lesz.
Megcsókolja a homlokomat, s visszaguggol a mosógép elé, amiből a vizes ruhákat kotorta kifelé addig, amíg meg nem jelentem váratlanul.
      Kettesével szedem a lépcsőfokokat, kalimpáló szívem minden egyes lépésnél egyre izgatottabb.
Bekopogok illedelmesen, ami mondjuk arra tekintve, hogy a saját szobám, elég furcsa, de ezúton kivételt teszek.
- Tessék? - hallom bentről kedves hangját. Biztos azt hiszi, hogy anya az.
Résnyire veszem az ajtót, s bedugom rajta a virágot.
- Szeretnék tőled bocsánatot kérni! - mondom tisztán, jó hangosan.
       Eunmi lépteinek zaja csapja meg a fülemet. Félek, hogy a kezemre fogja csukni az ajtót, vagy valami hasonló kegyetlenségben fog részesíteni.
       Az ajtóhoz simul törékeny teste; érzem, ahogyan nyomja felém a nyílászárót, de csak éppen annyira, hogy tudjam, nem akar kizárni.
Körmei lassan végigkocognak a fán, s eléri keze a kezemet, melyben a virágot szorongatom.
Csuklómon végigsimít, amitől a hideg is végigfut a hátamon. Tapintásától is megindul az erekcióm. Lassan, apránként lefejti ujjaimat a selyempapír csomagolásról, a kezébe veszi a virágot, amivel tesz valamit, amit igaz, hogy nem látok, de sejtem, hogy valahova leteszi. Szétfeszített ujjai rákulcsolódnak az alkaromra, ami még mindig befelé lógott a szobába, és kőkeményen berántott.
- De kis vadóc vagy! - nevetgélek, de aztán lefagy a mosoly az ábrázatomról abban a pillanatban, ahogy Eunmi arcára tekintek. Kicsit sem olyan bohókás, vagy kiéhezett, mint azt ahogy én elképzeltem.
- Na idefigyelj Lee Taeil! Nem tudom, hogy milyen formátumba rágjam a szádba még vagy százszor, hogy Ne.Lógj.El.A.Korrepetálásról! Értem? Nem azért vagyok ideláncolva, mert olyan viccesnek találom a te tanításodat, hanem mert látni akarom a fejlődésedet, erre tessék, mit kapok? Egy alkoholtól és cigitől bűzlő tinédzsert, aki elméletileg baromi beteg! - Emelkedett hangvétele a legkevésbé sem esik jól dobhártyámnak. Melle alatt összefont karjait viszont áldom, akármilyen fenyegetőek is, ugyanis a kebleinek látványa kissé enyhített a letorkolásom fájdalmán.
- Ne haragudj tényleg! Nem fog előfordulni még egyszer. Valójában nem is akartam Zicoval találkozni, csak sétálgattam céltalanul, aztán felhívott, és ő segített rájönni arra, hogy ott vagyok a környékükön. Behívott egy sörre, meg egy cigire, de ennyi. Filmeztünk, és elaludtunk.
- Ahj, jó, legyen, amúgy sincsen más választásom. Elnézem neked ezt a kis affért, de következő alkalommal már nem leszek ilyen kegyes - kicsit összekócolja rendezett haját vékony ujjaival. Még szexibb külsőt kölcsönöz neki ez a zilált haj.
        Másik kezében még mindig ott szorongatja a csokrot, amire azt hittem, hogy lerakta, de valójában mindvégig nála volt. Maga elé teszi, hogy jobban megszemlélhesse.
- Ezt pedig nagyon szépen köszönöm. Tényleg nem kellett volna! - csalfa mosolya megnyugtat, hogy jó döntést hoztam, amikor bementem a kisboltba.
- Akkor most leülünk tanulni?
Bólint.
- Ma nagyon nincs kedvem - vallom be.
- Nem akarásnak nyögés a vége. Szedd össze magad, különben csak szenvedni fogsz az elejétől a végéig.
- Mit veszünk?
- Kémiát.
Lelombozódom a tantárgy hallatán. - Nagyon utálom!
- Pedig izgalmas lenne, ha figyeltél volna rá.
- Most fogok.
- De már későn. A kémiánál nem olyan egyszerű felvenni a fonalat, mert rengeteg az összefüggés, de majd meglátjuk. Egyelőre belekezdünk az izomériába, mert azt vesszük, és megpróbálom neked elmagyarázni minden részletét. Remélem menni fog - felsóhajt. - Na, álljunk neki.

      Hát a kémia még Eunmi szájából se tudott lekötni. Újra dús mellein pihentettem álmos tekintetemet, amit egy idő után szerintem észre is vett, mert feljebb húzta a topját, hogy elrejtse dekoltázsát.
- Nem, feladom. Eunmi, én le akarom adni ezt a tantárgyat.
Hangosan felkacag. - De ez lehetetlen. Nyugtasson az, hogyha minimum kettes leszel belőle év végén, soha többet nem kell találkoznod a kémiával. Vagyis de, a biokémiánál megjelenik, de az más egy picivel. Na, figyelj rám.
- Még mennyi van vissza? - nyüglődöm.
- Sok, de ide figyelj - bök a füzetre.
     Megdörzsölöm álmos arcomat, aztán felállok a székből.
- Most hová mész? - néz rám ijedten, bár hangja inkább volt mérges, mint riadt.
Odanyújtom neki a fekete szövetkabátját széttárva.
- Hova megyünk? - teszi fel a kérdést, ezúttal kijavított formában.
- Gyere ki velem a teraszra.
- De, de, de miért? - dadogja.
- Csak gyere ki. Szívnom kell egy kis friss levegőt.
Bizonytalanul feláll, és engedi, hogy rásegítsem a kabátját. Belebújok a sajátomba, és kinyitom a teraszajtót, majd előre engedem Eunmit.
      Útfélen a tanulásban nagyon besötétedett, az utcán már csak a lámpák tartják a világosságot, és a nyálkás aszfalton visszaverődő fények.
- Esett az eső - jegyzi meg halkan Eunmi.
- Tényleg - súrolom végig kezemet a teraszom korlátján. Eunmi mellé állok, szorosan, és behajtom az ajtót.
Éppen hogy csak elférünk egymás mellett, olyan kicsi az erkély.
- De már kitisztult az ég. Nézd, mennyi csillag van! - mutatóujjával rábök az égre, melyen a kis égitestek apró szikrákként pompáztak a sötétségben.
    Ő tovább firtatja az eget ámuló tekintetével, amelyen kislányos öröm ragyog, én pedig előveszem a cigis dobozt, és kiveszek belőle egy szál dohányt. Az öngyújtómért nyúlok, amikor Eunmi megállít.
- Mit kéne tennem azért, hogy ne dohányozz? - aggódó szemei belefúródnak az enyémbe.
- Eunmi, kérlek, erre az egy szálra most szükségem van. Könyörgöm érte! Megígérem, hogy ezután leteszek róla. El is viheted a dobozt, már amúgy sincs benne sok, csak légy szíves ezt most hadd szívjam el.
Felsóhajt. - Jó, legyen. Megegyeztünk.
     Meggyújtom, és hirtelenjében átjár a nyugalom. Már nem izgulok Eunmi jelenlétében, a fejfájásom is elmúlik, és felébredek. Érzem, ahogyan a nikotin szétáramlik bennem.
- Miért akarod, hogy letegyem?
- Mert káros Taeil.
- Tudom. Nem vagyok ennyire analfabéta.
- Nem azért mondom! Azért, mert féltelek. Nem kéne tönkre tenned magadat...

     Ezt akartam hallani! Arcomra kiül a kaján mosoly, és örömittasan ujjongok magamban egy hatalmasat. Eunmi félt engem!