11. fejezet

    - Anya? - rontok be a házunkba.

- Konyhában, de most jobban jársz, ha előbb Eunmi-vel rendezed le a problémátokat, mert nagyon mérges rád. Én sem vagyok különb, de én még várhatok, viszont szegény lánynak fél óra múlva haza kéne mennie, de miattad még itt dekkolhat plusz egy órát.

      Anya homlokráncolva, összehúzott szemekkel a hátravetett karjaimat pásztázza. Még lábujjhegyre is ágaskodik, hogy mögém lásson, de sikertelen próbálkozása után kíváncsisága annyira felülkerekedik önuralmán, hogy rákérdez: - Mi az a hátad mögött?

Előrántom a csokrot.

- Ó, csak nem a kis hölgynek lesz odafent? - az ajka körüli kis ráncok elmélyednek, mosolya sziporkázóvá válik. - Talán megbocsát neked. Na, igyekezz, mert minél tovább húzod, annál idegesebb lesz.

Megcsókolja a homlokomat, s visszaguggol a mosógép elé, amiből a vizes ruhákat kotorta kifelé addig, amíg meg nem jelentem váratlanul.

      Kettesével szedem a lépcsőfokokat, kalimpáló szívem minden egyes lépésnél egyre izgatottabb.

Bekopogok illedelmesen, ami mondjuk arra tekintve, hogy a saját szobám, elég furcsa, de ezúton kivételt teszek.

- Tessék? - hallom bentről kedves hangját. Biztos azt hiszi, hogy anya az.

Résnyire veszem az ajtót, s bedugom rajta a virágot.

- Szeretnék tőled bocsánatot kérni! - mondom tisztán, jó hangosan.

       Eunmi lépteinek zaja csapja meg a fülemet. Félek, hogy a kezemre fogja csukni az ajtót, vagy valami hasonló kegyetlenségben fog részesíteni.

       Az ajtóhoz simul törékeny teste; érzem, ahogyan nyomja felém a nyílászárót, de csak éppen annyira, hogy tudjam, nem akar kizárni.

Körmei lassan végigkocognak a fán, s eléri keze a kezemet, melyben a virágot szorongatom.

Csuklómon végigsimít, amitől a hideg is végigfut a hátamon. Tapintásától is megindul az erekcióm. Lassan, apránként lefejti ujjaimat a selyempapír csomagolásról, a kezébe veszi a virágot, amivel tesz valamit, amit igaz, hogy nem látok, de sejtem, hogy valahova leteszi. Szétfeszített ujjai rákulcsolódnak az alkaromra, ami még mindig befelé lógott a szobába, és kőkeményen berántott.

- De kis vadóc vagy! - nevetgélek, de aztán lefagy a mosoly az ábrázatomról abban a pillanatban, ahogy Eunmi arcára tekintek. Kicsit sem olyan bohókás, vagy kiéhezett, mint azt ahogy én elképzeltem.

- Na idefigyelj Lee Taeil! Nem tudom, hogy milyen formátumba rágjam a szádba még vagy százszor, hogy Ne.Lógj.El.A.Korrepetálásról! Értem? Nem azért vagyok ideláncolva, mert olyan viccesnek találom a te tanításodat, hanem mert látni akarom a fejlődésedet, erre tessék, mit kapok? Egy alkoholtól és cigitől bűzlő tinédzsert, aki elméletileg baromi beteg! - Emelkedett hangvétele a legkevésbé sem esik jól dobhártyámnak. Melle alatt összefont karjait viszont áldom, akármilyen fenyegetőek is, ugyanis a kebleinek látványa kissé enyhített a letorkolásom fájdalmán.

- Ne haragudj tényleg! Nem fog előfordulni még egyszer. Valójában nem is akartam Zicoval találkozni, csak sétálgattam céltalanul, aztán felhívott, és ő segített rájönni arra, hogy ott vagyok a környékükön. Behívott egy sörre, meg egy cigire, de ennyi. Filmeztünk, és elaludtunk.

- Ahj, jó, legyen, amúgy sincsen más választásom. Elnézem neked ezt a kis affért, de következő alkalommal már nem leszek ilyen kegyes - kicsit összekócolja rendezett haját vékony ujjaival. Még szexibb külsőt kölcsönöz neki ez a zilált haj.

        Másik kezében még mindig ott szorongatja a csokrot, amire azt hittem, hogy lerakta, de valójában mindvégig nála volt. Maga elé teszi, hogy jobban megszemlélhesse.

- Ezt pedig nagyon szépen köszönöm. Tényleg nem kellett volna! - csalfa mosolya megnyugtat, hogy jó döntést hoztam, amikor bementem a kisboltba.

- Akkor most leülünk tanulni?

Bólint.

- Ma nagyon nincs kedvem - vallom be.

- Nem akarásnak nyögés a vége. Szedd össze magad, különben csak szenvedni fogsz az elejétől a végéig.

- Mit veszünk?

- Kémiát.

Lelombozódom a tantárgy hallatán. - Nagyon utálom!

- Pedig izgalmas lenne, ha figyeltél volna rá.

- Most fogok.

- De már későn. A kémiánál nem olyan egyszerű felvenni a fonalat, mert rengeteg az összefüggés, de majd meglátjuk. Egyelőre belekezdünk az izomériába, mert azt vesszük, és megpróbálom neked elmagyarázni minden részletét. Remélem menni fog - felsóhajt. - Na, álljunk neki.

      Hát a kémia még Eunmi szájából se tudott lekötni. Újra dús mellein pihentettem álmos tekintetemet, amit egy idő után szerintem észre is vett, mert feljebb húzta a topját, hogy elrejtse dekoltázsát.

- Nem, feladom. Eunmi, én le akarom adni ezt a tantárgyat.

Hangosan felkacag. - De ez lehetetlen. Nyugtasson az, hogyha minimum kettes leszel belőle év végén, soha többet nem kell találkoznod a kémiával. Vagyis de, a biokémiánál megjelenik, de az más egy picivel. Na, figyelj rám.

- Még mennyi van vissza? - nyüglődöm.

- Sok, de ide figyelj - bök a füzetre.

     Megdörzsölöm álmos arcomat, aztán felállok a székből.

- Most hová mész? - néz rám ijedten, bár hangja inkább volt mérges, mint riadt.

Odanyújtom neki a fekete szövetkabátját széttárva.

- Hova megyünk? - teszi fel a kérdést, ezúttal kijavított formában.

- Gyere ki velem a teraszra.

- De, de, de miért? - dadogja.

- Csak gyere ki. Szívnom kell egy kis friss levegőt.

Bizonytalanul feláll, és engedi, hogy rásegítsem a kabátját. Belebújok a sajátomba, és kinyitom a teraszajtót, majd előre engedem Eunmit.

      Útfélen a tanulásban nagyon besötétedett, az utcán már csak a lámpák tartják a világosságot, és a nyálkás aszfalton visszaverődő fények.

- Esett az eső - jegyzi meg halkan Eunmi.

- Tényleg - súrolom végig kezemet a teraszom korlátján. Eunmi mellé állok, szorosan, és behajtom az ajtót.

Éppen hogy csak elférünk egymás mellett, olyan kicsi az erkély.

- De már kitisztult az ég. Nézd, mennyi csillag van! - mutatóujjával rábök az égre, melyen a kis égitestek apró szikrákként pompáztak a sötétségben.

    Ő tovább firtatja az eget ámuló tekintetével, amelyen kislányos öröm ragyog, én pedig előveszem a cigis dobozt, és kiveszek belőle egy szál dohányt. Az öngyújtómért nyúlok, amikor Eunmi megállít.

- Mit kéne tennem azért, hogy ne dohányozz? - aggódó szemei belefúródnak az enyémbe.

- Eunmi, kérlek, erre az egy szálra most szükségem van. Könyörgöm érte! Megígérem, hogy ezután leteszek róla. El is viheted a dobozt, már amúgy sincs benne sok, csak légy szíves ezt most hadd szívjam el.

Felsóhajt. - Jó, legyen. Megegyeztünk.

     Meggyújtom, és hirtelenjében átjár a nyugalom. Már nem izgulok Eunmi jelenlétében, a fejfájásom is elmúlik, és felébredek. Érzem, ahogyan a nikotin szétáramlik bennem.

- Miért akarod, hogy letegyem?

- Mert káros Taeil.

- Tudom. Nem vagyok ennyire analfabéta.

- Nem azért mondom! Azért, mert féltelek. Nem kéne tönkre tenned magadat...

     Ezt akartam hallani! Arcomra kiül a kaján mosoly, és örömittasan ujjongok magamban egy hatalmasat. Eunmi félt engem!