11. fejezet

    - Anya? - rontok be a házunkba.

- Konyhában, de most jobban jársz, ha előbb Eunmi-vel rendezed le a problémátokat, mert nagyon mérges rád. Én sem vagyok különb, de én még várhatok, viszont szegény lánynak fél óra múlva haza kéne mennie, de miattad még itt dekkolhat plusz egy órát.

      Anya homlokráncolva, összehúzott szemekkel a hátravetett karjaimat pásztázza. Még lábujjhegyre is ágaskodik, hogy mögém lásson, de sikertelen próbálkozása után kíváncsisága annyira felülkerekedik önuralmán, hogy rákérdez: - Mi az a hátad mögött?

Előrántom a csokrot.

- Ó, csak nem a kis hölgynek lesz odafent? - az ajka körüli kis ráncok elmélyednek, mosolya sziporkázóvá válik. - Talán megbocsát neked. Na, igyekezz, mert minél tovább húzod, annál idegesebb lesz.

Megcsókolja a homlokomat, s visszaguggol a mosógép elé, amiből a vizes ruhákat kotorta kifelé addig, amíg meg nem jelentem váratlanul.

      Kettesével szedem a lépcsőfokokat, kalimpáló szívem minden egyes lépésnél egyre izgatottabb.

Bekopogok illedelmesen, ami mondjuk arra tekintve, hogy a saját szobám, elég furcsa, de ezúton kivételt teszek.

- Tessék? - hallom bentről kedves hangját. Biztos azt hiszi, hogy anya az.

Résnyire veszem az ajtót, s bedugom rajta a virágot.

- Szeretnék tőled bocsánatot kérni! - mondom tisztán, jó hangosan.

       Eunmi lépteinek zaja csapja meg a fülemet. Félek, hogy a kezemre fogja csukni az ajtót, vagy valami hasonló kegyetlenségben fog részesíteni.

       Az ajtóhoz simul törékeny teste; érzem, ahogyan nyomja felém a nyílászárót, de csak éppen annyira, hogy tudjam, nem akar kizárni.

Körmei lassan végigkocognak a fán, s eléri keze a kezemet, melyben a virágot szorongatom.

Csuklómon végigsimít, amitől a hideg is végigfut a hátamon. Tapintásától is megindul az erekcióm. Lassan, apránként lefejti ujjaimat a selyempapír csomagolásról, a kezébe veszi a virágot, amivel tesz valamit, amit igaz, hogy nem látok, de sejtem, hogy valahova leteszi. Szétfeszített ujjai rákulcsolódnak az alkaromra, ami még mindig befelé lógott a szobába, és kőkeményen berántott.

- De kis vadóc vagy! - nevetgélek, de aztán lefagy a mosoly az ábrázatomról abban a pillanatban, ahogy Eunmi arcára tekintek. Kicsit sem olyan bohókás, vagy kiéhezett, mint azt ahogy én elképzeltem.

- Na idefigyelj Lee Taeil! Nem tudom, hogy milyen formátumba rágjam a szádba még vagy százszor, hogy Ne.Lógj.El.A.Korrepetálásról! Értem? Nem azért vagyok ideláncolva, mert olyan viccesnek találom a te tanításodat, hanem mert látni akarom a fejlődésedet, erre tessék, mit kapok? Egy alkoholtól és cigitől bűzlő tinédzsert, aki elméletileg baromi beteg! - Emelkedett hangvétele a legkevésbé sem esik jól dobhártyámnak. Melle alatt összefont karjait viszont áldom, akármilyen fenyegetőek is, ugyanis a kebleinek látványa kissé enyhített a letorkolásom fájdalmán.

- Ne haragudj tényleg! Nem fog előfordulni még egyszer. Valójában nem is akartam Zicoval találkozni, csak sétálgattam céltalanul, aztán felhívott, és ő segített rájönni arra, hogy ott vagyok a környékükön. Behívott egy sörre, meg egy cigire, de ennyi. Filmeztünk, és elaludtunk.

- Ahj, jó, legyen, amúgy sincsen más választásom. Elnézem neked ezt a kis affért, de következő alkalommal már nem leszek ilyen kegyes - kicsit összekócolja rendezett haját vékony ujjaival. Még szexibb külsőt kölcsönöz neki ez a zilált haj.

        Másik kezében még mindig ott szorongatja a csokrot, amire azt hittem, hogy lerakta, de valójában mindvégig nála volt. Maga elé teszi, hogy jobban megszemlélhesse.

- Ezt pedig nagyon szépen köszönöm. Tényleg nem kellett volna! - csalfa mosolya megnyugtat, hogy jó döntést hoztam, amikor bementem a kisboltba.

- Akkor most leülünk tanulni?

Bólint.

- Ma nagyon nincs kedvem - vallom be.

- Nem akarásnak nyögés a vége. Szedd össze magad, különben csak szenvedni fogsz az elejétől a végéig.

- Mit veszünk?

- Kémiát.

Lelombozódom a tantárgy hallatán. - Nagyon utálom!

- Pedig izgalmas lenne, ha figyeltél volna rá.

- Most fogok.

- De már későn. A kémiánál nem olyan egyszerű felvenni a fonalat, mert rengeteg az összefüggés, de majd meglátjuk. Egyelőre belekezdünk az izomériába, mert azt vesszük, és megpróbálom neked elmagyarázni minden részletét. Remélem menni fog - felsóhajt. - Na, álljunk neki.

      Hát a kémia még Eunmi szájából se tudott lekötni. Újra dús mellein pihentettem álmos tekintetemet, amit egy idő után szerintem észre is vett, mert feljebb húzta a topját, hogy elrejtse dekoltázsát.

- Nem, feladom. Eunmi, én le akarom adni ezt a tantárgyat.

Hangosan felkacag. - De ez lehetetlen. Nyugtasson az, hogyha minimum kettes leszel belőle év végén, soha többet nem kell találkoznod a kémiával. Vagyis de, a biokémiánál megjelenik, de az más egy picivel. Na, figyelj rám.

- Még mennyi van vissza? - nyüglődöm.

- Sok, de ide figyelj - bök a füzetre.

     Megdörzsölöm álmos arcomat, aztán felállok a székből.

- Most hová mész? - néz rám ijedten, bár hangja inkább volt mérges, mint riadt.

Odanyújtom neki a fekete szövetkabátját széttárva.

- Hova megyünk? - teszi fel a kérdést, ezúttal kijavított formában.

- Gyere ki velem a teraszra.

- De, de, de miért? - dadogja.

- Csak gyere ki. Szívnom kell egy kis friss levegőt.

Bizonytalanul feláll, és engedi, hogy rásegítsem a kabátját. Belebújok a sajátomba, és kinyitom a teraszajtót, majd előre engedem Eunmit.

      Útfélen a tanulásban nagyon besötétedett, az utcán már csak a lámpák tartják a világosságot, és a nyálkás aszfalton visszaverődő fények.

- Esett az eső - jegyzi meg halkan Eunmi.

- Tényleg - súrolom végig kezemet a teraszom korlátján. Eunmi mellé állok, szorosan, és behajtom az ajtót.

Éppen hogy csak elférünk egymás mellett, olyan kicsi az erkély.

- De már kitisztult az ég. Nézd, mennyi csillag van! - mutatóujjával rábök az égre, melyen a kis égitestek apró szikrákként pompáztak a sötétségben.

    Ő tovább firtatja az eget ámuló tekintetével, amelyen kislányos öröm ragyog, én pedig előveszem a cigis dobozt, és kiveszek belőle egy szál dohányt. Az öngyújtómért nyúlok, amikor Eunmi megállít.

- Mit kéne tennem azért, hogy ne dohányozz? - aggódó szemei belefúródnak az enyémbe.

- Eunmi, kérlek, erre az egy szálra most szükségem van. Könyörgöm érte! Megígérem, hogy ezután leteszek róla. El is viheted a dobozt, már amúgy sincs benne sok, csak légy szíves ezt most hadd szívjam el.

Felsóhajt. - Jó, legyen. Megegyeztünk.

     Meggyújtom, és hirtelenjében átjár a nyugalom. Már nem izgulok Eunmi jelenlétében, a fejfájásom is elmúlik, és felébredek. Érzem, ahogyan a nikotin szétáramlik bennem.

- Miért akarod, hogy letegyem?

- Mert káros Taeil.

- Tudom. Nem vagyok ennyire analfabéta.

- Nem azért mondom! Azért, mert féltelek. Nem kéne tönkre tenned magadat...

     Ezt akartam hallani! Arcomra kiül a kaján mosoly, és örömittasan ujjongok magamban egy hatalmasat. Eunmi félt engem!

10. fejezet

- TAEIL! – ront be anyám a szobámba.

- Mi az már? – fejemet kibújtatom a takaró alól.

- Nem felejtettél el valamiről értesíteni?

- Nem. – rázom meg a fejem.

- Pedig nem számoltál be nekem arról, hogy tegnap itt járt apád.

- Jaa, hogy az. Honnan tudod, hogy itt volt?

- Két perccel ezelőtt dobtam ki.

Valójában kicsit megsajnálom aput. El tudom képzelni, hogy anya milyen csúnya szavakkal rugdosta el a háztól. Nem egyszer küldött már el engem is a kurvaéletbe. Jó párszor a ruháimat is hajította velem együtt. Kyungnál eltöltöttem két napot, aztán visszafogadott.

- Csak meglátogatott minket. Nem volt semmi rossz szándéka. Lehettél volna vele kedvesebb is.

- Ó, tényleg? És amikor szarba hagyott minket? Na? Akkor ő mennyire volt velünk kedves?

Viszont ebből a szempontból ommának van igaza.

- Holnap felkeresem és beszélek vele.

- Fiam, ne kergesd a lehetetlent. Mit akarnál elérni egy beszélgetéssel?

- Hogy mostantól többet találkozhassak vele. Ne feledd, hogy 5 éves korom óta nincs apám. Megérződik a hiánya.

- Én nem vettem észre, hogy különb lennél a többiektől.

- Az egy dolog, de én igen. – tüsszentek. – Na látod, még igaz is. És most elmegyek.

- Hova?

- Valahova. – felkapom a táskámat, és kisétálok a házból. Magam se tudom, hova megyek, de el innen, jó messzire.

Előveszek egy cigarettát a tatyómból, és meggyújtom. Megszívom, mire átjár a jóleső érzés. Gomolygó füstfelhő hagyja el orromat és számat, ami keveredik a friss levegővel.

Békésen lepöccintem a felesleget, amikor megcsörren a telefonom.

- Haló?

- Csá te fasz. Mára van terved?

- Zico?

- Aha. Itt van velem Jaehyo is. Ugorj már át.

- Nem megyek. Beteg vagyok.

- Hát akkor mégis mi a picsáért cigizel az utcánk kellős közepén?

Felkapom a fejem. Tényleg Zicoék utcájában vagyok. És Jiho épp engem bámul az ablakból. Most már kénytelen vagyok bemenni.

- Na hello. – nyit nekem ajtót haverom. Kezet fogunk, megveregeti a vállamat, majd beenged. Jaehyo a nappaliban elernyedve bámulja a tévét.

- Cső. – köszön nekem, bár szemét még mindig a képernyőn pihenteti.

- Mit csináltok? – kérdezem.

- Semmit.

- Suli?

- Szereztem igazolást. Kérsz te is? Egy csomó van.

- Honnan lenne már annyi?

- Hamisítottam. – nevet bele Zico a fejembe. – Miért, honnan lenne?

- Hát, ki tudja. Van jó pár haverod, az egyik csak ismer valami dokit, aki ír igazolásokat. Elvégre a többsége a haverjaidnak iskolakerülő.

- Taeil. Fogd be a pofád, vegyél ki magadnak egy sört a hűtőből és lazulj el egy finom cigi mellett. – utasít Jae.

Jiho három üveg sörrel tér vissza és belelök egy fotelbe, majd odaadja a jéghideg, arany folyadékot.  - Nesze, igyál.

- Kösz. Többiek nem jönnek át?

- Úgy érted Kyung és B-bomb?

- Aha.

- Nem tudom, mi van velük. – ránt vállat Jae. – Tegnap óta próbálok velük beszélni, de folyton kikapcsoltat jelez.

- Akkor nem gondolod, hogy utánuk kéne nézni? – pattanok fel idegesen a helyemről. – Bazzmeg, nem vagyunk szent gyerekek, jó pár balhéban voltunk már benne. Mi van, ha elfogták őket?

- A szüleiknek kötelességük intézkedniük. Csak feltűnt volna már nekik, hogy nincsen gyerek. Biztos jól vannak. – legyint Jiho.

Én kevésbé vagyok ebben olyan biztos. Kyung az egyik legjobb haverom, és nem fogom cserbenhagyni. B-bombbal csak a buli óta haverkodunk jobban, de azért már régebb óta ismerjük őt is, és tudjuk, hogy jó gyerek. Nem hagynám őt se veszni.

Tüsszentek.

- Egészségedre. – mondják egyszerre és isznak is rá.

Teljesen elpunnyadtunk. Bealudtunk mind a hárman, és csak a telefoncsörgésem ábrándított ki engem a szép álmomból.

- Tessék? – veszem fel a mobilt.

- Hol a francba vagy Lee Taeil? Anyud se tudja, itt sír nekem, és nem azért lógtam el a tesit, hogy feleslegesen ide jöjjek, mert te nem vagy itthon.

- Eunmi?

- Eltaláltad. – mérgesen fujtat a telefonba. – Hol vagy?

- Ziconál.

- Jó lenne, ha hazatolnád most azonnal a segged, és bocsánatot kérnél édesanyádtól. Plusz engem is kiengesztelhetnél valamivel, mert van miért. Nagyon ideges vagyok most!

Ennyire keményen még nem beszélt velem.

- Rendben, mindjárt indulok. – leteszem a telefont. – Hé, Zico?

- Mi van? – néz rám álmos szemekkel.

- El tudnál vinni kocsival? Sietnem kell, de előtte szeretnék bemenni egy boltba. Virágot kell vennem valakinek.

9.fejezet

- Haragszol rám? - kérdezem kisfiús szomorúsággal.

- Kéne?

- Úgy gondolom nem, de mégis olyan más vagy, mint szoktál lenni.

- Pillanatnyi hangulatok csak ezek. Minden embernek lehet egy rossz napja. Nekem a mai az.

- Történt valami?

- Nem, nem most. Régebben, és felelevenedett bennem az emlék. Ennyi, de nem szeretnék róla beszélni, ha nem gond.

- Nem. - az útra pillantok. - Ó, basszus, itt el kellett volna menned jobbra. Akkor most kerülővel megyünk.

- Figyelj az útra, és irányíts. Én nem ismerem még eléggé a környéket. - válaszolja idegesen.

- Ok.

   Az út további részében nem beszélgetünk érdekfeszítő témákról, csak navigálom Eunmit.

- Mit mondott a doki?

- Semmi érdekes. Az egy hét szabimat kiírta. Szigorú pihenés.

- Ugye tudod, hogy ezzel nem fogsz kibújni a tanulás alól? Ugyanúgy elhozom neked a leckéket, amiket szépen bemásolsz a füzetedbe, és megtanuljuk együtt.

- Ah, jól van, de most haza mehetnénk? Nem érzem jól magam.

- Menjünk. Itt van a mai anyag. Olvasd el, míg a kocsiban vagyunk. Legalább legyen valami fogalmad, hogy miről fogok neked beszélni.

- Ez milyen tantárgy?

- Irodalom.

Végig futtatom a szememet a vastag jegyzetfüzet lapjain.

- Jesus, ez mi? Egy szót se értek belőle.

- Majd otthon megbeszéljük. Amúgy ez Seo Jeong Ju és a verseinek elemzése.

- Biztos, nem ismerem.

- Azt mindjárt gondoltam. - szemet forgatva kilöki a rendelő ajtaját és a kocsihoz siet gyors léptekkel.

  Ahogy behajt az utcánkba Eunmi a kocsival, feltűnik, hogy nincs valami rendben a házunk előtt.

- Az kinek az autója? - ráncolja a homlokát a lány.

- Nem tudom. Anya nincs még itthon. Hozzá nem jöhetett senki. - gyomorgörcsöm van. Eunmi arcán is valamiféle izgalom, és aggodalom jelenik meg.

- Mit csináljak? Álljak meg előttetek?

- Ne. Kicsit hajtsunk arrébb, és onnan figyeljük.

- Okés. - a szomszéd elé hajt, majd leállítja a motort. - Valaki ül a kocsiban. - jegyzi meg.

- Igen, én is látom. Azt hiszem, telefonál. Te látod az arcát?

- Férfi. Olyan 40 körüli.

- Várjál csak. Szemüveges?

- Igen, az.

- Ez egy Toyota. Akkor... Ez csak is az apám lehet. De mit keres itt?

- Mikor hagyott el titeket?

- Honnan veszed, hogy elhagyott?

- Csak ez az egy magyarázat van arra, hogy ennyire meglep téged a látogatása.

- Okos vagy.

- Igen, tudom. Nem szállsz ki beszélni vele?

- Nem. Megvárjuk, míg elmegy.

- De hát ő az apád!

- Eunmi, kérlek, ebbe ne szólj bele. Én nem akarok vele beszélni. Azért hagyott el, mert nem volt velünk megelégedve. Szerintem, ha most látna, ugyanúgy itt hagyna. Semmivel se jobb a helyzet itthon. Le vagyunk égve, szar tanuló vagyok, a barátaim túlnyomó része bűnöző, nincs barátnőm. Egy pozitívumot se sikerült összeszednem 6 év alatt.

- Hm... Hát a barátaidat nem kell megemlíteni. A jegyeiden dolgozunk, sajnos a pénzügyi gondokat azonnal nem tudjuk helyre hozni, viszont most az egyszer eljátszhatjuk, hogy a barátnőd vagyok.

Bever a szívem ennek hallatán. Mereven nézem a lány arcát, amely teljesen mozdulatlan. Még mindig apám kocsiját bámulja.

- Biztos vagy benne?

- Igen.

- Akkor is, ha hozzád kell érnem? Ha át kell karolnom a derekad?

- Csak csináld azt, amit akarsz, és menjünk.

- Jó, jó, jó. Induljunk.

Kinyitom az ajtót, kisegítem Eunmit, és összekulcsolt kézzel elindulunk a ház felé.

Ahogy azt sejtettem, apám is kiszáll.

- Taeil?

- Appa. Mit keresel itt?

A feszült hangulat egyből érezhetővé válik a levegőben.

- Jöttem titeket meglátogatni. Mi újság? Hogy vagy? És ki ez a bájos leány itt melletted?

- Kim Eun Mi. - meghajol illedelmesen.

- Áh. Anyád hol van? - fordul vissza hozzám apa.

- Dolgozik.

- Még mindig takarít?

- Igen.

- Holnap itthon lesz? Visszajövök akkor. Most még lenne pár dolgom a városban, viszont holnap teljesen szabad vagyok. Elmehetnénk valamerre hármasban, vagy ha a kis kedves barátnődnek is lenne kedve csatlakozni hozzánk, ő is jöhet.

- Sajnálom, de az orvos most mondta, hogy egész héten ágyban kell lennem. Nem mehetek sehová.

- Akkor csak simán meglátogatlak itt titeket. Jó volt látni téged, meg kegyedet is. - mosolyog rá az ál-barátnőmre. - Sziasztok.

Lazán beszáll a kocsijába, és otthagy minket.

- Ez most nagyon fura volt. - jegyzem meg. - Mindegy, nem igazán érdekel. Remélem holnap elfelejt eljönni.

- Normálisnak tűnt.

  Eunmi ujjai ellazulnak a tenyeremben. Nincs szívem elengedni, de muszáj.

- Inkább menjünk tanulni, az eltereli felőle a gondolataimat.

- Ahogy akarod.

  - Ügyes voltál. Holnap korábban jövök, mert a tesit ellógóm.

- Te és a lógás? - felnevetek. - Ilyen létezik?

- Valójában megbeszéltem a tanárral, hogy nem szeretném ilyesfélékre pazarolni az időmet. Ő beleegyezett abba, hogy ne járjak be órákra. Ilyen egyszerű volt.

 Lekísérem Eunmit a bejárati ajtóig.

- Amúgy lehet érdekes lesz, amit most fogok mondani, de annyira beleillik a kezem a kezedbe.

  Hát tényleg meglep a kijelentése. Ez most valami utalás akart lenni?

- Na, jó éjszakát. Holnap akkor sietek. - int egyet, és kilép a sötétségbe.

- Neked is jó éjt. Szia! Várlak.

Becsukom az ajtót. - Szeretlek. - suttogom a semmibe. Egyszer talán majd neki is elmondhatom ezt szemtől szemben.