Szép lassan tettem meg a suliba vezető utat. Ilyenkor szerettem nézelődni, figyelni a gyalogosokat, a kocsikat, a szomszédságban lévő kerteket.
Nem olyan rég költöztünk át egy másik házba, bár nincs távol a régitől, mert anyám a körzetbe akart maradni a munkája miatt. Na meg azért is, mert félt, hogy egyik iskola se akarna átvenni engem. Volt igazságalapja.
Megérkeztem a suli kapujához. Zárva volt a vaskapu. — Miért is ne? Megint át kellett másznom a kerítést. Ez nem tartozott a kedvenc sportjaim közé.
Megkapaszkodtam a dértől nyálkás vasba, majd átlendítettem rajta jóformán üres táskámat. A kerítés felett átlendítettem a lábamat, majd feltornáztam a testemet a tetejére. Másik lábamat is áthelyeztem, aztán elrúgaszkodtam.
A földet érés során elég szerencsétlenül értem talajt. A kezem kissé meghorzsolódott, de hősiesen felálltam, s úgy tettem mintha az egész meg se történt volna. Leporoltam az apró kavicsokat tenyeremről, melyek felhorzsolták a bőrömet még az esés során.
- Sszzz... Basszameg. - szisszentem fel a fájdalomtól.
Csípett a sebem. Megrázogattam, hogy lehűtsem, ami végül valamennyire hatott is.
Összeszedtem a földről a cuccomat és az épület felé vettem az irányt.
Régebben még izgultam volna ilyenkor, de ez a félelmem már teljesen elmúlt. Túlságosan megszerettem az iskola kerülő életmódot, és a szó szoros értelmében szartam a tanárok és anyám véleményére. Nem volt semmi, ami miatt szívesen eltöltöttem volna az időt az iskolában.
Csak melegedni jártam oda.
Beléptem a suli elülső bejárati ajtaján, és ismét megcsapott a meleg levegő, amely oly ismerős és simogató volt. Nem is kellett más. — Bárcsak mindig ekkora csend lenne itt. Azt jobban élvezném.
- Lee Tae Il? Hát maga? – szólalt meg mögülem egy öblös hangú férfi.
Megfordultam a tengelyem körül. Maga az igazgató állt előttem.
- Park professzor! – illedelmesen meghajoltam előtte. - Orvosnál voltam – jelentettem ki rezzenéstelen arccal.
- Valóban? És igazolása van róla? – emelte fel kételkedően szemöldökét. Sajnos túlságosan is ismerte a trükkjeimet és a hazugságaimat.
- Hú, tényleg! Úgy elbeszéltük az időt az orvossal, tökre elfelejtette odaadni! – hitetlenkedtem.
Próbáltam gyártani a jobbnál jobb kifogásokat, mert ha egyben jó voltam, az a hazugság volt. Az már más tészta, hogy egyes embereknél már nem működik a varázsom.
- Ne is álltassa magát. Nem veszem be ezt a dajkamesét. Jól ismerem önt, Lee Tae Il. Csak azt mondja meg, hogy miért nem tudja az ébresztőjét fél órával előbbre állítani? – rosszallóan méreget, tetőtől talpig végig vezeti szemét testemen.
Ez némileg megijesztett, elhátráltam tőle.
- Mindegy. Ma elbeszélgetek kicsit az osztályfőnökével. Remélje a legjobbakat. Most pedig menjen be az órára – utasította. Hangjából kicsengett a csalódottság. Már ismerős volt, szinte teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy ha egy felnőttel beszélek, az előveszi a csalódott hangnemét. Sok minden nem tetszett nekik bennem, mint például az, hogy 18 évesen már volt szemöldök piercingem, és nem sokkal később megszereztem az első tetoválásomat is.
- Melyik terembe vagyunk? – A rendszeres hiányzásaim miatt nem nagyon volt időm begyakorolni az órarendemet, a kis papírfecnit, amire feljegyzeteltem, már első nap elhagytam.
- 206.
- Köszönöm – meghajoltam még egyszer, aztán eltűztem onnan.
A terem ajtaja előtt megtorpantam. — Mit tegyek? Már csak negyed óra van vissza az órából.
Végül bementem.
A tanárnő serényen rajzolt valami kriksz-krakszot a táblára, de érkeztem lévén megállt benne. Arca a legkisebb jelét se mutatta meglepődésnek, varangyfejéből csúnyán bámult ki.
- Menj ki – adta az utasítást. Még csak fel se emelte hangját.
Még kicsit hezitáltam, aztán elindultam, hogy leüljek az egyik hátsó padba.
- Mondom, menj ki! – nézett rám újból. Ezúttal hangosabban szólt már rám.
- Ha maga mondja – nemtörődöm módon megrántottam a vállamat és irányt váltottam az ajtó felé. Kimentem.
A táskámat és a kabátomat leraktam a terem melletti kispadra, majd én is ledobtam magamat rá.
Magatehetetlenül beletúrtam hajamba, ezzel jól elszúrva a reggel perfektül belőtt sérómat. A fekete-arany kendő is teljesen kilazult, ezért nekiálltam újrakötni.
- Most mégis mi a jó büdös francot kezdjek magammal? – jegyeztem meg hangosabban a kelleténél. Fel is pattantam egyből a padról, mert még ülni se volt kedvem. Majd szétvetett az unalom. Haza akartam menni.
- Öhm... Ne haragudj. Itt van a 10. H osztály? – mutatott az ajtóra egy kis csaj.
Fel sem tűnt, hogy nem vagyok egyedül a folyosón. Pedig magas sarkújával jó nagy hangzavart kelthetett a kongó folyosón.
Végig mértem az új prédát. Megállapítottam, hogy igen csak jóféle anyagból készült a csaj.
- Ja, aha – bólintottam.
- Kösz – erőltetett egy mosolyféleséget szép arcára. — Ő is csak egy ringyó fajzat lehet. Magának való. Na, majd én kezelésbe veszem.
Mély gondolataimba annyira elmerültem, hogy észre se vettem a lány távozását a folyosóról.
Bezzeg őt nem küldték ki, pedig még többet is késett, mint én. Most mindenki kivételezni fog vele, mert ő a kis újonc... Nem szégyelltem, kicsit elfogott az irigység, amiért ő megteheti azt, amit én már nem.
Nem szerettem egyáltalán az új osztálytársakat. Minimum 2 hónapig. Ha sikerült normálisan beilleszkednie, akkor semmi baj, de ha 2 hónapon belül nem nyújt fel semmit, akkor kirekesztett lesz.
Sose volt jó annak lenni. Tapasztalatból tudom. Aztán találkoztam Zicoval, Kyunggal és Jaehyoval, majd egy csapásra minden megváltozott. Népszerűbb lettem.
Mindig velük lógtam a suliban. Meg a szünetekben is... És suli után is. Valójában mindig velük töltöttem az időm nagy részét, ami talán a legnagyobb veszteségem is volt, a jegyeket illetően.
Egyenlőre az első fejezetet sikerült elolvasnom, de minden bizonnyal folytatom majd az olvasást! Eddig tetszik a történet:)
VálaszTörlés