Két teljes óra alatt értünk Zicoék háza elé. Természetesen a részeg egyed végigszenvedte ezt az időt. Többször is meg kellett állnunk sokszoros öklendezései miatt. Szerencsére mindegyik téves hívás volt.
A házuk elé érve nekidöntöttem Zicot a tornác korlátjának, majd megpróbáltam kinyitni a bejárati ajtót, ami persze nem moccant.
- Hol a kulcs? – kérdeztem Zicot reménytvesztve. Úgy gondoltam nem fog tudni rá válaszolni.
- Ohtt – mutatott ujjával az ablak alatti kis virágos ládára.
Megemeltem a cserepet és kivettem alóla a fémtárgyat. Megkönnyebbültem, hogy már alig pár percet kellett eltöltenem Zico nem túl kellemes társaságában, aztán mehettem haza. Nagy örömmel tettem be zárba a kulcsot, melyet elforgattam, s halk kattanással kinyitottam a bejáratit.
- Ki az? – kiáltotta a nappaliból Zico húga, Eun Ji.
- Csak én, Taeil. Meg a bátyád – válaszoltam hangosabban. - Jó lenne, ha kijönnél és segíte... – még befejezni se tudtam a mondatomat, amikor Zico újfent öklendezni kezdett, de ezúttal jött is ki belőle. - Gyere ki légyszi, és segíts. Gáz van! – tájékoztattam Eun Jit elhűlve.
Csoszogást hallottam, majd megjelent a lány az előszobában. Zico húga 15 volt, elég érett ahhoz, hogy felfogja, mi van az idősebb testvérével, de nem elég érett ahhoz, hogy ezt jól kezelje. Sajnos serdülni kezdett, ezért nem volt egy könnyű eset, ahogy Zico se volt ebben az időszakában. Sőt, ő sosem volt az.
Viszont a gének jól játszottak, hisz Zico is helyes gyerekként lett beállítva, legalábbis a lányok oda voltak érte, illetve Eun Jinek is akadt már pár udvarlója, de úgy festett ő nem adta olyan könnyen magát, mert barátja még nem volt.
- Fúúj! És én most mit kezdjek ezzel? – undorodva lesett a padlón elterülő gyomortartalomra.
- Takarítsd fel. Addig én elintézem a tesódat.
- Dehogy takarítom. Ez undorító! – akadékosan megrázta a fejét és ott hagyott.
Eun Ji, a ház kis hercegnője, nem is tudtam, hogy mit vártam tőle. Sejthettem volna, hogy nem fog ilyen alantas munkába besegíteni.
- Akkor szeretnéd látni a tesódat meztelenül? Választhatsz! – kiabáltam utána.
- Jól van már, hozom azt a rohadék felmosót!
Tudtam, hogy ezzel el tudom érni a célomat. Azonban szivesebben cseréltem volna vele, mert így rám várt Zico átöltöztetése. Még sem hagyhattam, hogy a koszos és büdös ruhájába feküdjön le aludni.
Nehéz munka árán felráncigáltam a lépcsőn és bevonszoltam a szobájába. Leültettem a hatalmas ágyára, de ő hanyat vágta magát rajta, és úgy folytatta keserves kínlódását.
- Ne aludj még el! Hallooood? – ráztam meg a vállát, de nem reagált. - Jó, akkor hagyjuk – adtam fel. — Vagy így, vagy úgy, de valahogy akkor is átöltöztetem.
Kerestem egy tiszta törölközőt a szekrényében, meg pár otthoni ruhadarabot.
Felültettem az élettelennek látszó testet, levettem róla a kabátot, majd elkezdtem lehúzni róla a pólót. Először kibújtattam egyik karját, majd a fejét is, és végül lehúztam a bal karjáról is. Felhúztam rá a friss felsőt, ami már sokkal könnyebben ment. Olyan volt teljesen, mintha egy gyereket próbáltam volna felöltöztetni. Bár Zico nem ellenkezett annyit, inkább hagyta magát.
A kellemetlenebb rész következett, amit bár ne kellett volna megcsinálnom, de nadrágja sokkal rosszabb állapotban volt, mint a felsője.
Kicsatoltam az övét, amire azonnal feleszmélt Zico és megragadta szorosan a csuklómat. Olyan hirtelen ért a tette, hogy időm se volt reagálni. Egymás szemébe néztünk, bár az övé elég homályos volt. Még arra se mertem volna fogadni, hogy megismer. Vagy egyáltalán miféle emberi nemhez tartozom.
- Csak nem beindultál cica? – Megrémültem.
- Mi? Nem. Fúj! Zico! Én Taeil vagyok! A haverod – szóltam rá és dühösen kirántottam csuklómat a szorításából. Ő megpróbált szerencsétlenül utána kapni, de még csak a közelében se járt a karomnak.
- Nem vagy túl szép, de egy a fene. Ma a tiéd vagyok – legyintett, de inkább tűnt hadonászásnak. - Tudod mit? Ma neked is kijár egy kis gyereknap. Azt csinálhatsz velem, amit akarsz – lendületesen felállt és magához ölelt. Lefogta mindkét karomat, így esélyem se volt mozdulni.
Ziconak ezt az arcát még nem láttam, de nem is akartam soha megismerni.
- Hagyjál már békén! – kapálóztam a karjai közt, de mindhiába. Mindig tudtam, hogy neki kellene állnom gyúrni, mert egyszer eljön az idő, amikor hasznát veszem, de mindig húztam, halasztottam. Abban a pillanatban nagyon is jól tudtam volna kamatoztatni az erőmet, de helyette csak szitkozódtam, amiért sose vágtam bele.
- Most miért? Na gyere ide. Megmutatom én neked, hogy mi a jó.
- Eun Ji! – hívtam segélykérően az egyetlen reményemet.
- Mi az már? – tört be idegesen a szobába. Kezéből még a felmosó rongy is kiesett döbbenetében. Zico már a nyakamat csókolgatta, így nagyon kínos helyzetben talált minket a mit sem sejtő lány. Hátat fordított nekünk, kiaraszolt a szobából, de láthatóan már rázkódott a teste. Eltűnt a saját szobájába, majd alig egy másodpercen belül hangos nevetésben tört ki.
Nem sokra mentem vele... Talán csak sikerült jobban beégetnem magamat előtte.
- Woo Ji Ho. Nem mondom még egyszer. Engedj el! – kiabáltam a fiúra, aki egyre vadabbúl bújt a nyakamhoz.
- Ne légy már ilyen makacs! – még erősebben leszorította a karjaimat.
- Zico. Fiú vagyok. Faszom van, ha az jobban tetszik! – mondtam halál nyugodtan, hátha a szép szóból ért. De tévedtem.
Tenyerei közé szorította arcomat és megindult felém. Kövé dermedtem, pedig mozdulni szerettem volna, de agyam teljesen leblokkolt. Lehunytam szemeimet és azért imátkoztam, hogy az egész csak halucináció legyen. Aztán megéreztem a nedvességet a számon, és úgy éreztem rögtön elhányom magam. Bekapcsolt az ösztönöm, azonnal ellöktem magamtól Zicot, aki botladozva hátrált, míg az ágy szélébe végleg elvesztette egyensúlyát és ledőlt a matracra.
- Basszameg Zico! – üvöltöttem rá, de mérhetetlen dühömben legszívesebben behúztam volna neki egyet. - Undorító féreg vagy!
Az egyetlen indok, ami visszafogta az öklömet az, hogy tisztában voltam vele, hogy Zico ittas. Nem volt mentség, ez tény és való, de ő valóban képes volt úgy kiütni magát, hogy a saját anyját nem ismerné fel.
Elindultam kifelé, de az ajtóban megálltam és visszanéztem a fekvő Jihora. Újra elaludt.
Bementem még Eun Jihez, aki az ágyán heverve nyomkodta a telefonját és még mindig hatalmas mosoly terült el az arcán. Biztos voltam benne, hogy most újságolja el a barátnőinek, hogy mi történt velünk.
- Most te jössz. Én haza megyek.
- Ne hagyj itt vele! – könyörgött. - Mit csináljak vele?
- Csak hagyd pihenni. Vigyél neki be vizet. Mit tudjam én. Viszont én lelépek. Hello.
- Szia.
Hazafelé úton lesújtva rugdostam az apró kavicsokat. Folyton lejátszódott bennem az, ahogy a szám az övéhez ért... Hiába próbáltam felemészteni, egyszerűen mindig ott volt a gondolat, hogy ez megtörtént és ettől felfordult a gyomrom.
Nem sokszor volt részem ilyesfajta csókhoz, vagy minek is lehetett ezt nevezni, mármint attól eltekintve, hogy most egy fiútól kaptam. Talán kétszer smároltam lánnyal, de sose vágytam arra, hogy egy sráccal is megtegyem ugyanezt.
- Jézusom. Felejtsd már el Taeil! – mondtam ki hangosan. Az sem érdekelt volna, ha vannak körülöttem és ez miatt komplett hülyének néznek majd. Szükségem volt arra, hogy kimondjam.
Közben a házunk elé értem. Benyitottam és egyenest megcéloztam a konyhát. Ledobtam a táskámat az asztalra, aztán körbenéztem, hátha akad valami finomság. A kalandok során megéheztem.
A tűzhelyen tornyosult valami süteményféle egy tálcán. Nem érdekelt, hogy milyen alkalomból keszült és kinek, nekiestem egy szeletnek és betömtem vele a számat.
- Megjöttél? - szólalt meg anyám. Nem számítottam arra, hogy itthon lesz.
Megijesztett.
Lenyeltem küszködve a sütit, majd megfordultam, hogy szembe kerüljek vele. - Baszki! Mióta vagy itthon?
- Nem akarsz nekem valamit mondani? – tette csípőre a kezét.
- Hm? Nem – rántottam meg a vállam. Persze tudtam, hogy mire kíváncsi, de nem volt türelmem róla beszélni.
- Ma hívtak a suliból. Holnap be kell mennem veled reggel. Tudod, hogy nagyon idegesek miattad a tanárok? Mikor tanulsz meg már viselkedni? – reményvesztetten bámult rám. - És most menj fel a szobádba. Vár rád valaki – mondta már sokkal nyugodtabban.
Szavai ezúttal engem kavartak fel. Éreztem, hogy a tanárról lesz szó, akit elintéztek nekem az iskolában, de sejtelmem se volt, hogy kit kaptam. Tartottam attól, hogy olyasvalaki jutott nekem, akit egyenest rühellek.
És elképzelésem nem is állt olyan távol a valóságtól. Igaz, nem utáltam, de nem is kedveltem őt...
- Te mit keresel itt? – kikerekedett szemekkel bámultam az íróasztalomnál ülő személyre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése