8. fejezet

Besüpped az ágy széle. Nincs kedvem kinyitni a szemem, ezért kezemmel tapogatózom. Haj. Hosszú és nagyon puha haj. Ez Eunmi lenne? Csak egy féle képen bizonyosodhatok meg róla.

- Hogy vagy?

Tüsszentek pár sort. - Ahhh... Utálok beteg lenni.

- Lázad van?

- Nem tudom. Amikor megpróbáltam megmérni, csak annyira jutottam, hogy a mérő jó hátracsúszott, és rohantam ki a vécére rókázni.

Felkuncog.

- Nagyon béna vagy, de ugye megmondtam, hogy vigyázz magadra.

- Te amúgy hogyhogy nem vagy suliban?

- Taeil, már vége a sulinak. Három óra van.

- Baszki. Sokat aludtam.

- Hát igen.

- Dolgozattal mi lesz?

- Megbíztak bennem a tanárok, ezért itt van. - nyújtja át a papírt. - A felügyeletem mellett megírhatod. Tőlem semmilyen segítséget nem kérhetsz. Meg tudod írni?

- Meg. Kicsit izgulok. Tudnál adni egy tollat, meg valami keményet a papír alá?

- Aha. - odaadja a mappáját és egy rózsaszín tollat. Felülök, és nekiállok megírni. Életemben először gondolkodom dolgozatírás közben, és szinte semmi sem zökkent ki, csak néha Eunmi.

Ő egy könyvet olvasgatott, miközben írtam.

   - Jól van, lejárt az időd. Most kijavítom, aztán megmondom a jegyed. Viszont a tanárnak holnap visszaadom egy utóellenőrzésre. Na, lássuk.

Hamar átfut rajta.

- Hármas. Úristen, ennek nagyon örülök. - tapsikol. - Gratulálok. Milyen érzés?

- Azt hiszem, jó. Nem is tudom milyen érzés ötöst kapni.

- Elismerő. Egy fajta önbizalom növelő. Ma képes leszel még kicsit tanulni velem, vagy hagyjalak pihenni?

- Nem, maradj.

- Ma leckét pótolunk. Itt vannak az órán elhangzottak jegyzetei vázlatosan, ez meg itt a házi.

- Jesszus. Neked mikor volt minderre időd?

- Hát órán te butus. Mikor máskor?

- És akkor magadnak nem írtad le az anyagot?

- Minek? Ezt az anyagot tudom.

- Minek jársz te egyáltalán iskolába? Tudsz mindent.

- Ah, dehogy tudok mindent. Csak bizonyos részekig. Itt csak kiegészítik a tudásom.

- Akkor velem az volt a baj, hogy nem volt mit kiegészíteni?

- Hát igen, mondhatjuk így is.

- A fiúk voltak ma suliba?

- Nem. B-bomb, P.O és Kyung volt. Kyunggal még beszéltem is, igaz, nem emlékezett rám, de elmeséltem mi történt. Megköszönte, hogy hazavittük. P.O meg együtt volt a szünetben azzal a csajjal. B-bomb csak elment mellettem és köszönt kedvesen.

- Kyunggie szeme?

- Csúnya. Változatlanul.

- Szegény gyerek.

Rám tör egy köhögésroham.

- Ó, Jesus, jó csúnyán köhögsz. Ne hozzak gyógyszert?

- Áh, nem kell fáradoznod. Túlélem.

- Ahogy gondolod. Na, tanuljunk, mert ránk fog esteledni.

- Remélem, nem fogsz te is beteg lenni.

- Talán nem. Ma megint nagyon ügyes voltál, ahhoz képest, hogy elég topa az agyad.

- Elfáradtam.

- Hagylak is pihenni. Holnap jövök ugyanekkor. Te meg kelj fel, fürödj meg, aztán alukáljál egyet.

- Lekísérlek. Anya nincs itthon és be van zárva az ajtó.

Kinyitom az ajtót, pár lépést tesz, majd visszafordul felém Eunmi.

- Hát akkor, jó éjszakát. – int vékony kezével.

- Neked is.

Elindul, de csuklójánál fogva visszarántom és magamhoz ölelem.

- Köszönöm a segítséged.

Valószínűleg teljesen váratlanul érte a reakcióm, mert törékeny kis teste mozdulatlanul áll a karjaim közt.

Talán kicsit sokáig tarthatott az ölelésem, mert Eunmi ellök magától. Mintha kissé ideges lenne, de végül mosolyogva köszön el.

Megvárom, míg kihajt az utcából a kocsival, és csak aztán zárom vissza az ajtót.

Megfogadom Eunmi tanácsát. Hamar lefürdök és visszavackolom magam a rengeteg takaróba. Elalvás előtt többször is visszajátszom magamban az ölelést. Megpróbálok emlékezni az illatára, a puha bőrére, kemény állára, ami a vállamon pihent.

Azt hiszem, hiányzik a jelenléte.

Másnap fejfájással kelek. A torkom be van durranva, és ég a gyomrom. Lemegyek a konyhába, és készítek magamnak forró teát.

- Jó reggelt fiam. Hogy vagy?

- Szarul. Ma elvinnél dokihoz?

- Nem érek rá. Be kell mennem a munkahelyemre. Most indulok. Vigyázz magadra. - megpuszil és elmegy. Megint magamra maradtam.

Akkor most ki a jó Isten visz el a rendelőbe? Egyedül kurvára nem tudok elmenni.

Hármat üt az óra, és motorzúgás hallatszik kintről. Odarohanok a bejáratihoz, hogy be tudjam engedni Eunmit. Ma kicsit sem tűnik boldognak.

- Szia. Mi a baj? Morcosnak látszol. – elindítom kezemet az arca felé, hogy megsimogassam, de félúton megállítom.

- Semmi. – válaszol egyhangúan. – Te hogy vagy?

- Nem jól. Muter nem tudott elvinni az orvoshoz, és egész nap itthon szenvedtem.

- Elvigyelek?

- Megköszönném. Akkor, átöltözöm. Nem akarok pizsibe menni.

- Ez egy melegítő. Jó vagy így is, csak menjünk.

Még csak meg se próbál kedves lenni velem. Ez annyira nem vall rá. Mi lehet a baja? Csak nem az ölelés tehet róla?